♥

Haragudott. Nagyon. Átverte. Tudta. Most pedig kész volt megcsinálni azokat a dolgokat amiket a legjobban utált benne és amit a legjobban szeretett. Gyűlölte. Tudta, hogy egy életen át gyűlölni fogja. De sosem vallotta be sem neki sem másnak.

♥

Sokszor az ember úgy érezheti, hogy megtalálta a megfelelőt... megfelelő? de kinek? nekem? másnak? Hogyan szeretném túlélni ezt az egészet? Kivel? Ő az akire vágyom? Ő az akire számíthatok egész életemben? Vagy ő is csak egy lesz a pár közül?? De most úgy érzem..... szükségem van rá:)

♥

nincsvilágmelyösszeomolhatna.

bedobozolt múlt.♥

A legkönnyebb dolgot választotta. Bedobozolta a múltat. Elfelejtette a szerelmeit, a szenvedéseit, a boldogságát. Csak a nagyon fontosak maradtak meg. A családja. Majd évek múlva a doboz előkerül. Akkor átélheti a múltját. Gondolhat arra, hogy ilyen is volt. De aztán a dobozra újra rákerül a tető és a lakat. De akkor kulcsot elhajítja. Onnantól kezdve mosolyogva sétálhat újra az utcán. Egy új utcában. Az új szerelmével és azzal a mosolygós arcú kislánnyal akiért az életét szentelte. S ha találkozik újra azokkal a férfiakkal akiket valaha szeretett tovább sétál, mert már ő sem az a nő akit elhagytak vagy akit ő elhagyott.

illúzió ... szerele...miegymás.

Szerette. A szeméért. A hajáért. A bőréért. A csókjáért. De elérhetetlen volt számára, hiába szerette volna. Minden porcikájában érezte, hogy nem megy. De rendületlenül hívta és írt neki. Reménykedett. Mint az emberek többsége a helyzetek 100%ban. De vajon reménykedni mennyire jó? Nem csak illúziókat kergetünk?

Egy félájult lány véres homlokát.♥

Szerette a könyvek illatát. A szél szabadságát. A felhők dühét. A villám fényét. A családját. A gyűlölet érzését. A zenét. A csendet. A nyüzsgést. A nyugalmat.

♥

-Szereted?
-Hogyne.
-Akkor miért nem vagy vele?
-Mert nem lehet. Mint ahogy ti sem.
-De mi nem is akarunk.
-Én sem. Úgy szeretném elképzelni magamban ahogy van.
-Mitől félsz?
-A csalódástól. Lehet, hogy nem olyan amilyennek képzelem. Ha megismerném akkor lehet egy világ omlana össze bennem. Így inkább szeretem messziről mint gyűlöljem közelről.

♥

S a lány szemében ott csillogott az egyetlen remény sugara

Felidézte a múltat. Mosolygott, mint egy kisgyermek mikor cukorkát kap. S a lány szemében ott csillogott az egyetlen remény sugara. A reményé amit nem hagyott elveszni. Végig akarta csinálni. Meg akarta mutatni a családjának és a barátainak, hogy belőle az lesz ami igazán szeretne lenni. Amit igazán szívből szeret csinálni. Biztos volt benne, hogy ő, a lány aki már elvesztett, kapott, becsapott, adott még többet tud adni... annak aki igazán rászorul.♥

Egy lány igazán tud gyűlölni. Sokaknak ez olyan húú úgyis megbánja, elmúlik, elfelejti... Sosem! Minden egyes nappal egyre jobban gyűlölte azt az embert. Akire már ránézni sem tudott. Aki valaha az élete része volt... egyszer. évekkel ezelőtt.

Tud valaki egyáltalán úgy utálni, haragudni ahogy ő tud? Mikor minden egyes porcikája a bosszúért kiabál? De nem fog bosszút állni. Pontosan tudta, hogy az a legnagyobb fájdalom ha nem teszi. Ha csak úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Pedig nincs.

én?o.O

Pontosan tudta, hogy jobban szeret csendben otthon ülni, mint mindig valakinek nyomni a rizsát. De mindig igyekezett. Megfelelni. Másnak. Aztán rájött, hogy nem feltétlenül kell mindig minden percben máshogy viselkedni. Lassan ők is hozzászoknak. A csendes inkább hallgató mint előadó lányhoz, mert ez ő.

♥

Mosolyogva indultam el, pedig tudtam mire számítsak. Azt is tudtam, hogy részben magamat okolhatom érte. Én is ezt szerettem volna. De hát van ez így. Döntéseket hozunk. Amikor odaértem leültem vele szemben a padra és amikor megakart csókolni volt bennem annyi akaraterő és bátorság, hogy megmondjam:
-Ne! Ha most megcsókolsz én elfelejtem amit mondani akartam, elfelejtem milyen nap van és, hogy miért jöttem ide. Aztán megölelnélek és akkor már az álmaimat is elfelejteném. Szép sorjában....

valakinek aki téényleg:)♥

"Vannak emberek akik egy szóval meg tudják változtatni az életünket. Nem sok. Egyetlen egy. Nem kell hozzá csak egyetlen egy szó. Ami igazán szívből jön. Amit tudsz viszonozni. Amikor visszavonhatatlanul azt gondolod, hogy igenis ez az ember megváltoztatta az életem."

"szerelem??"

Megtudja nekem mondani valaki mi a szerelem?
Szerintem egy csatatér. Sosem tudhatod mikor lő hátba. Nem tudhatod mikor vérzel el benne. Lassan oson mögéd, aztán hirtelen csap le. Aztán ádázul áttapos rajtad, miközben a legszebb oldalát mutatja. Simogatja az arcod, a lelked. A legelképesztőbb módon okoz egyszerre boldogságot és szomorúságot.

Az élet egy játék... de hagy játsszam úgy ahogy én szeretném:)
A szerelem egy kirakós játék. Mindig hiányzik egy darabja. Aztán amikor az a kis darabka is a helyére kerül akkor kell dönteni. Tetszik-e vajon az a kép amit kiraktunk? Vagy szeretnénk valami mást? Ha nem egy hajót szeretnénk látni a képen ami bármikor tovább úszhat a vízben. Hanem egy világítótornyot! A világítótorony ott marad ahol van, mindig. Amit a legnagyobb pusztító víz sem sodorhat tovább. A legnagyobb víz sem mozdíthatja el a helyéről. Szeretném a hajó helyett a világítótornyot nézni esténként a falamon!

teljes káááosz!

Van amikor csal lébecolunk az életben. Van mikor meg is éljük. Van, hogy teljesen mindegy mit csinálunk az életünk irányít minket! Lehetne másképp? Lehetne, hogy egyszer a buta döntéseinkért senki ne kérjen számon minket? Egyszer feltétlenül meg kell hoznunk azt a döntést ami lehet, hogy mindent megváltoztat. Lehet, hogy egy egész életre...

borzasztóan fáj...

Talán mosolygok... de kérdezte már meg valaha valaki, hogy miért könnyes a szemem? Miért vagyok olyan szomorú időnként, hogy a lelkemet csak egy nehéz súlynak érzem?
Miért egy álarcban élek? Miért kerülöm a tekinteteket? Miért van az, hogy már a boldogság is csak egy szó számomra? Becsapom... és fáj... magam...

egy másik életben....talán.

"Lassan hozzászokik lényem ahhoz, hogy folyton mindent elrontok... De talán egyszer... de csak egyszer egy pillanatra majd én hozok rendbe valamit. Amikor a szavaim sem üres mondanivalók lesznek.... Talán... egy másik életben legalább....én leszek a jó..."

"tömeg...iszony"

"Aki azt hajtogatja, hogy nem érdekli más vélemény: HAZUDIK!! Mindig miden pillanatban egy picit figyeljük, hogy vajon, hogy reagálnak dolgainkra az emberek. Itt vagyok én példának. Ha én felvennék egy rózsaszín cicanacit és fognám a kis zsebkutyámat és így vonaglanék végig az utcán bizony érdekelne ki, hogy néz rám.
Nem vagyok divat... őrült. Nem vagyok csontkollekció, ja igen, nem vagyok tömeggyártmány!!!"

jégcsap.

"Az, hogy néha olyan vagyok mint egy darab jég, csak az embereknek köszönhetem. Nem leszek seggnyaló. Nem leszek barátságos. Nem és nem. Nem nyílok meg másoknak. Én ilyen vagyok és ilyen is maradok. Szeretem a barátaimat. Nem szeretném a világot magaménak tudni. Egyszerűen nekem elég, hogy ők vannak. De ez a jég nem olvad el."

hiába hiába hiába...
Egyszer vajon mindenkinek visszatudom adni azt amit én kaptam?? A jót is rosszat is?? Szeretném.

"hogy is van ez?"

Szeretnék egyszer csak szellő lenni
Mindig csak repülni, s veled lenni.



Szeretem az életem. a családommal, a barátaimmal együtt. De néha elgondolkodom ki az igazi barátom? Vajon tényleg az akire gondolok vagy csak mondja. Csupán én gondolom úgy, hogy ő az??
Egy barát mindig ott van? vagy csak amikor szükség van rá?
Egy barát mindig ráér?
De, hogy is van ez?

"egyetlen egy esély"

Néha olyan mulandó az élet.

Mindenre csak egy esélyünk van. Minden egyes nap csak egyszer történik meg velünk. Minden egyes nap minden perce mulandó. Egyszer 19 éves az ember. Most ez azt jelentené, hogy ennek az évnek is minden percében valami érdekes dolgot kéne csinálni?
Mi felfogjuk ezt? Na és azt, hogy bármikor vége lehet?