Ez csak egy kép. Egy pillanat. Ami már elmúlt. Visszahozhatatlan. Csendben és mélabúsan nézegetem. Elhatol elmém olyan részébe is ahová nem kéne. A lelkem pedig küzdene ellene de nem tud. Ez az érzés egyszerűen őrjítő. Mintha csak össze akarnának préselni egy piciny dobozkába pedig tudják, hogy nem jó.
Ez a kép felforgat mindent. Mindent amit már rég eldobozoltam. Őrjöngve tép fel mindent.
A gyógyszer amit maga az orvos írt fel nem használ semmit. A testem nem engedi. Nem aludhatok nyugton végig mostanában egy éjszakát sem. Akárhányszor kérdezem: miért? Senki nem válaszol.
Szeretnék minden erőmből és hangomból sikítani de nem megy. Az éjszakáim egyre rövidebbek. A nappalaim egyre fárasztóbbak.
Ez valami szörnyű. Nem tudok vele együtt élnem de mégis mintha mégis csak magamat kényszeríteném rá. Mikor végre úgy érzem, hogy teljesen jó minden akkor hirtelen jön és eltipor mindent. Mintha csak azt akarná, hogy ne legyek boldog.... Most már egyre jobban eltudom viselni. Ugyanis inkább nem engedek meg magamnak nagyobb érzelmek kimutatását. Így elviselhető. Nem dönt le. De várom mikor unja meg és öli meg mindazt ami bennem van.
Egyelőre figyelek. Arra várok mikor tűnik el. Addig is élek a depressziómmal ameddig tudok....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése