A szerelem olyan akár a szél. Néha ott van ahol pont várták, néha pedig ott ahol egyáltalán nem szeretnék, hogy ott legyen.



Az írás...♥

Az írók élete a legszebb, leggyönyörűbb élet a világon. Semmi nem kell hozzá csak egy icipici gondolat és övé akár az egész világ. Mindig van valami új ötletük és soha nem hazudnak. A könyvekben mindig az van leírva ami a teljes igazság. Az életről, a szerelemről, a barátokról és erről a világról ami néha pokol néha maga a mennyország. De sohasem egyszerre mind a kettő.
(saját)
Lám-lám. Én is ezt a csodálatos életet élem.(:♥

Voltam már szomorú és nevettem már sokat. Sokszor sírtam már az emlékek miatt. Mindig jobban szerettem a nyarat és télen folyton depis hangulatom van. Volt már, hogy akkor is nevettem mikor sírnom kellett volna. Sokszor csaltam már mosolyt mások arcára. Ha elesek inkább kiröhögöm magamat is. Nem vágyom a szőke hercegre. Ugyanis az enyém barna. Szakítottak már velem és én is szakítottam már mással. Volt, hogy olyan dologért küzdöttem amiért felesleges volt. Túl éltem. Ezek olyan dolgok amik teljesen természetesek és mégis mennyire hiányoznának az életemből. Szerintem ha végiggondolod a saját életed neked is biztos vannak ilyen dolgok:)

a szerelem sokszor megy el melletted...

Kinyitotta a szemét. Meg szerettem volna neki mondani milyen sokat jelent nekem, hogy most mellettem van. De csak néztem a mélykék szemét és ő is viszonozta. Abban a pillanatban nem létezett senki más rajtunk kívül. Olyan érzésem volt, hogy azon nyomban megmondom neki a szájára lehelek egy csókot és elmegyek. De ki az a bolond aki ilyenkor elmenne? Nem tudnám meg mit jelent ez neki. Mennyire akarhatta azt a csókot? Hány gátat romboltam le miatta? Mennyire szeretne azután? Hm.. Talán nem is kell tudnom. Kockáztassak? Az életben egyszer adódik ilyen alkalom.. Hát megtettem.
Megcsókoltam. Hosszan és gyengéden. Nem húzta el magát nem lökött el és nem kezdett el sikoltozni. Közel voltam ahhoz a ponthoz, hogy ne hagyjam abba és akkor elvettem a számat és megmondtam...
-Szeretlek Klara. El sem tudom mondani mennyire jó, hogy itt vagy velem és ez mennyit jelent nekem. Kérlek ne mondj semmit. Csak gondold át. Mennyi mindent éltünk át. Ne keress többet ha úgy gondolod, hogy ez a pillanat számodra a semmi. Szeretlek.
Befejeztem, felálltam és elindultam hazafelé. Fújt a szél idekint. Aztán az eső is elkezdett esni. Fogalmam sem volt róla, hogy most azért esik, mert engem és érzéseimet gyászolja vagy azért, mertörülnöm kéne. Nem is gondolkodtam tovább rajta. Csak haza felé ballagtam az esőben és nem gondoltam másra csak Klarára.
A harmadik napon már teljes letargia vett körül. A házam olyan volt mint a többi iszákos pasié.. tele sörös üvegekkel és szennyes alsónadrágokkal... De akkor.. abban a pillanatban megszólalt a telefon. Lassan mentem od. Azt hittem megint csaka főnköm keres. De nem... a telefonom egy nevet jelzett. Amit annyira vártam... Klara... és akkor felvettem.

Soha nem felejtem el azt milyen színű volt a szemed akkor mikor beléptél a terembe és először néztél a szemembe. Gyönyörű barna volt. Nem létezett és nem létezik hozzá fogható.
Soha nem felejtem el azt sem amikor először szólítottál meg. Akkor tudtam igazán... szeretlek. Nem kellett több csak egyetlen szó. Én a tiéd lettem. Nem tudtam volna neked nemet mondani.
Soha nem felejtem el amikor eldöntöttem az életem a tiéd és csakis veled szeretnék élni. Más nem létezik csak TE!
Akkor én végérvényesen eldöntöttem, hogy vámpír szeretnék lenni. Bármilyen áron.
Igen, gyűlöltelek amikor megakartál ölni. De már tudom, hogyan tartozhatnék közétek. Felvállalom. Ha nem látok többé senkit az sem érdekel. Egyetlen egy dolog éltet csupán... Az, hogy velem vagy. Semmi mást nem szeretnék jobban mint azt, hogy tudni nem vesztelek el soha többé.
Vágyom rád. Vágyom mindenre ami csak hozzád köthet...

Sírva rohantam ki a házból. Nem akartam tudni, hogy miért tette .. és egyáltalán semmit. Láttam miután még futott utánam az úton. Aztán megállt és már csak azt nézte ahogy távolodom. Csörgött a telefonom. Futás közben nem néztem rá a telefonra de tudtam ő az. Eldobtam a telefont. Nem érdekelt mit mondok otthon anyának. Nem érdekelt semmi. csak rohantam. Nem akartam visszanézni. A szememből a könnyek folytak le mint amikor az eső úszik le az ablakomon. Elfutottam a kilátóig. Hiába fújt a szél, a tüdőm olyan volt mintha csak tűz égne benne. Felmentem. Néztem a tájat. Néztem azt, hogy ha most bármi butaságot csinálnék mit hagynék itt. Kivettem a táskámból a naplómat és csak írtam. Írtam és írtam. Egy kocsi állt meg odalent. Hallottam ahogy valaki fut fel a lépcsőn. Aztán csak a két szemed láttam. Abban a pillanatban tudtam. Szükségem van rád. Tudtam, hogy ha nélküled kell élnem abba belehalok. A kezem remegett. Az eső elkezdett esni. Mintha csak azért esne, hogy döntsek végre.
-NE!- kiabáltad.
De én tudtam, hogy ha nem teszem meg akkor egész életemben bánnám azt, hogy így viselkedtem. Gyerekes módon elfutottam ahelyett, hogy megbeszéltem volna veled. De már késő volt. Éreztem azt ahogy a szél felgyorsul. Én leugrottam. Már nem éreztem semmit. Csak hallottam amint nagy puffanással esek le. Aztán leértél. A szemembe néztél a könny vegyült az esővel.
A kezedben tartottad a naplómat amiben csak az volt az utolsó két lapon: Sajnálom.

egyszer hazudsz máskor igazat mondasz. de a szíved folyton csak lát. NEM CSAK NÉZ. Lát is! Megmondja neked mi az igaz. De te hazudhatsz... De magadnak hazudsz.

Fáj a pillanat.
Fáj a gondolat.
Fáj a lét.
Fáj az, hogy valahol vagy.
De mégsem itt.

Fáj, hogy valami bánt.
Fáj az elmúlt élet gyönyöre.
Fáj, hogy életem gyötrelem.
Fáj az, hogy létezem.
Fáj az, hogy mégis vagy nekem.

Fáj már minden.Fáj, hogy hazug az életem.