2009. december 12., szombat


Sírva rohantam ki a házból. Nem akartam tudni, hogy miért tette .. és egyáltalán semmit. Láttam miután még futott utánam az úton. Aztán megállt és már csak azt nézte ahogy távolodom. Csörgött a telefonom. Futás közben nem néztem rá a telefonra de tudtam ő az. Eldobtam a telefont. Nem érdekelt mit mondok otthon anyának. Nem érdekelt semmi. csak rohantam. Nem akartam visszanézni. A szememből a könnyek folytak le mint amikor az eső úszik le az ablakomon. Elfutottam a kilátóig. Hiába fújt a szél, a tüdőm olyan volt mintha csak tűz égne benne. Felmentem. Néztem a tájat. Néztem azt, hogy ha most bármi butaságot csinálnék mit hagynék itt. Kivettem a táskámból a naplómat és csak írtam. Írtam és írtam. Egy kocsi állt meg odalent. Hallottam ahogy valaki fut fel a lépcsőn. Aztán csak a két szemed láttam. Abban a pillanatban tudtam. Szükségem van rád. Tudtam, hogy ha nélküled kell élnem abba belehalok. A kezem remegett. Az eső elkezdett esni. Mintha csak azért esne, hogy döntsek végre.
-NE!- kiabáltad.
De én tudtam, hogy ha nem teszem meg akkor egész életemben bánnám azt, hogy így viselkedtem. Gyerekes módon elfutottam ahelyett, hogy megbeszéltem volna veled. De már késő volt. Éreztem azt ahogy a szél felgyorsul. Én leugrottam. Már nem éreztem semmit. Csak hallottam amint nagy puffanással esek le. Aztán leértél. A szemembe néztél a könny vegyült az esővel.
A kezedben tartottad a naplómat amiben csak az volt az utolsó két lapon: Sajnálom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése