Kinyitotta a szemét. Meg szerettem volna neki mondani milyen sokat jelent nekem, hogy most mellettem van. De csak néztem a mélykék szemét és ő is viszonozta. Abban a pillanatban nem létezett senki más rajtunk kívül. Olyan érzésem volt, hogy azon nyomban megmondom neki a szájára lehelek egy csókot és elmegyek. De ki az a bolond aki ilyenkor elmenne? Nem tudnám meg mit jelent ez neki. Mennyire akarhatta azt a csókot? Hány gátat romboltam le miatta? Mennyire szeretne azután? Hm.. Talán nem is kell tudnom. Kockáztassak? Az életben egyszer adódik ilyen alkalom.. Hát megtettem.
Megcsókoltam. Hosszan és gyengéden. Nem húzta el magát nem lökött el és nem kezdett el sikoltozni. Közel voltam ahhoz a ponthoz, hogy ne hagyjam abba és akkor elvettem a számat és megmondtam...
-Szeretlek Klara. El sem tudom mondani mennyire jó, hogy itt vagy velem és ez mennyit jelent nekem. Kérlek ne mondj semmit. Csak gondold át. Mennyi mindent éltünk át. Ne keress többet ha úgy gondolod, hogy ez a pillanat számodra a semmi. Szeretlek.
Befejeztem, felálltam és elindultam hazafelé. Fújt a szél idekint. Aztán az eső is elkezdett esni. Fogalmam sem volt róla, hogy most azért esik, mert engem és érzéseimet gyászolja vagy azért, mertörülnöm kéne. Nem is gondolkodtam tovább rajta. Csak haza felé ballagtam az esőben és nem gondoltam másra csak Klarára.
A harmadik napon már teljes letargia vett körül. A házam olyan volt mint a többi iszákos pasié.. tele sörös üvegekkel és szennyes alsónadrágokkal... De akkor.. abban a pillanatban megszólalt a telefon. Lassan mentem od. Azt hittem megint csaka főnköm keres. De nem... a telefonom egy nevet jelzett. Amit annyira vártam... Klara... és akkor felvettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése