Azt mondtam neki menjen el. De ő azt mondta szeret és nem hagy egyedül. Most pedig mellettem ül és könnyek csorognak az arcán. Megszakad a szívem mikor arra gondolok én okoztam azokat a könnycseppeket. Letörlöm az arcáról a könnycseppeket és a kezemet megpihentetem a vállán. Nem mondd semmit csak néz. Mit gondolhat? Vajon mikor utál meg?
-Menj el. -Szalad ki ismét a számon.
-Tudod, hogy nem lennék erre képes. Nem foglak itt hagyni. Bármikor ezelőtt megkérhettél volna rá de most nem. Nincs olyan erő amely elvihetne mellőled.
-De csak szenvedsz.
-Szenvedtem már ennél jobban. De hidd el elmúlik. Akkor kisétálunk innen és...-az ajkadra tettem az ujjam nehogy tovább mondd. Kár álmodozni.
-Klara...
-Blaise?
-Csókolj meg!
Soha nem csókolt még meg így. Ilyen gyengéden és mégis magabiztosan. De éreztem sós könnyeinek ízét és az én szívem is összeszorult. De már nem volt mit tenni. Nem akart elmenni, pedig tudta nagyon jól, hogy nem szabadna így látnia. Tudta és mégis itt ül és szeret. Ebben a pillanatban ez fájt a legjobban. Én már nem tehettem semmit.
-Szeretlek.-mondtam neki.
-Tudom! Én is szeretlek téged.
De akkor én már nem hallottam semmit. Csak a hangos sípolást. Még egy pillanatra rád néztem. Bár ne tettem volna. Az arcodon minden fájdalom látszott és a könnyek úgy zúdultak arcodról mint amikor esőben álltunk és vártunk valami csodát. De mint akkor, most sem jött semmi. Nem ébredtem fel és nem hoztak vissza a világba. Innen a kórház szobájából nézve vigyázok majd rád. Te is tudod. Mindig veled leszek, mert szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése