'hiányzol'

Az égen gyönyörű bárányfelhők kúsztak tovább a levegőben. A fű kellemesen hűvös volt a csend pedig az agyamnak igencsak jól esett. Felültem és csak az üzenetedre gondoltam: 'hiányzol' írtad. Nekem pedig fogalmam sem volt mit is érzek. A hiány nem megfelelő szó erre. Nem vagy velem, így csak egy üres rész marad a szívemben egészen addig míg be nem töltöd jelenléteddel.
-Hellóóó kincsem.- Ez volt az a hang amit tegnap óta vártam. Ez volt az a hang ami annyira hiányzott.
-Blaiseee.- Rögtön felpattantam a földről és máris az öledben voltam. Finom csókot leheltél ajkamra és letettél a földre. Kisimítottad arcomból a hajat. A körülöttünk álló fák mind felcsendültek egy különös zenét játszva a világnak. A szél eljátszadozott a hajammal amit te időnként a fülem mögé tűrtél. Miután jó sokáig csak álltunk és egymás szemébe néztünk elindultunk haza.

Otthon én leültem a székbe te pedig megcsináltad a forró csokit amit annyira de annyira szerettem ha te csinálsz. Én néztelek közben. A szívem ezerrel kalimpált a bordáim mögött és attól féltem meghallod. De nem. Ugyan olyan szorgalmasan csináltad tovább a forró csokimat, mint mindig. Akkor könnyek szöktek a szemembe. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy szeretlek. De el nem tudtam volna neked mondani mennyire. Még csak arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán kimutassam. Félek. A szeretettől. Amit irántad és a családtagjaim iránt érzek. Amely szétszakítja tüdőmet. Valahányszor csak rádöbbenek mennyire is szeretlek mindnyájatokat egyúttal arra is ráeszmélek, hogy félek. Igen is félek szeretni. Ki tudja mikor látlak bármikor titeket utoljára. Melyik lesz az a pillanat amikor örökre lecsukom a szemem és nem láthatok többé senkit. Akkor bennem fog maradni ez a sok érzelem. A sok szeretet. Az ellenségeim iránt érzett gyűlölet. Igen. Én is tudok gyűlölni. Hisz ember vagyok. De bennem marad. Minden. A visszafojtott érzelmek. Amikor sírnom kellett volna de nem tettem. Amikor legszívesebben megcsókoltalak volna Bleaise de azt sem tettem ,mert nem mertem. Féltem. Mint mindig. De addig tartogatom magamban az egészet míg tényleg csak az enyém marad minden. Ti pedig csak egy olyan lányra fogtok emlékezni aki mindig csak könnyes szemmel figyelt titeket és se egy puszi se egy ölelés...

-Kincsem mi baj?
Váratlan volt a megszólítás. Gyűlöltem magam. De tudtam ha most nem akkor soha. Megcsókoltalak. Olyan szenvedélyesen, mint még soha életemben. Aztán sírtam. Egész álló este. Te csak öleltél és simogattál. Egy percre sem mozdultál mellőlem és csak azt hajtogattad, hogy szeretsz. Én pedig miután kisírtam magam elaludtam.
Másnap úgy éreztem magam, mint akin egy úthenger ment keresztül. Még aludtál. Nem is szerettelek volna felébreszteni. Az arcodra adtam egy puszit és írtam neked egy kis cédulát: 'elmentem szeretni. Szeretlek Blaise. Ameddig csak élek.' Tudtam, hogy tudni fogod, miért és hová megyek. Aztán elindultam. Első látogatásom édesanyámékhoz vezetett. Amint ajtót nyitottál anya megöleltelek. Éreztem a kellemes sütemény illatot amit akkor sütöttél és ami még a hajadban is érezhető volt. Aztán odamentem apához. Őt öleltem a leghosszabban. A könnycseppek megint nem maradtak könnycsatornáimon belül hanem úgy törtek ki belőlem, mint a Niagara vízesés. Következő látogatásom a nagyszüleim voltak. Mama. Éreztem a kellemes szappan illatát a bőrödön. Szerettem rajtad a kék kis otthonkádat. Nagypapának az arcszesz illatát amit régen is mindig én kentem az arcára. Aztán jöttek az unokatesók. Mindegyikőtök felnőtt. Nem vagytok már azok a kis gyermekek akikkel régen annyit de annyit játszottam. Igazi nagyok lettetek. Tele élettel, tervekkel és megvalósítani való álmokkal.

Aztán mindenkit meghívtam egy vacsorára. Azon a vacsorán minden szeretet látszott rajtam. Minden mozdulatommal mutattam mennyire szeretlek titeket.

Mai világ mondd mit akarsz?
A hátam mögött kérdezik.. már megint mit kavarsz?
Nincs itt más csak a divat és játszma.
Kikerül innen aki más keveset játszva.

--------------------------------------------------------------------------------------

A regényemet ide nem rakom be bibibeeee:P Már csak azért sem,mert igazság szerint MINDEN irományomat féltem de bízom az emberekben xD talán rosszul teszem...:D

De amúgy készül...:]

'Nekem valami más kell'

Most valami mást! Mást szeretnék.
Nem keddet a hétfő után.
Nem is betűt a betű után.
Nekem más kell. Mást szeretnék.
Valami olyat ami szokatlan.
Valami kéket a zöld helyett.
Valami szépet a csúnya helyett.
Valami mást a megszokott helyett.
Valami eszméletvesztőt.
Mert nekem ez kell. A más.
A más ami kizökkent.
A más ami kiborít.
A más ami katarzisba ejt.
Aztán kell a még több.
A még több ami nem mai.
A még több ami egyszeri.
A még több amit érezhetek.
Aztán elmehetek.

...................................................................................

Az éjjel és nappal váltakozása. A napok örökös folytonossága. Az óra ketyegése. A percek egyetlensége. Mind arra akart következtetni, hogy nem fog megváltozni az életem. Kegyetlen folytonossággal vívom a mindennapjaimat.
-Kincsem készen vagy?
-Igen. Mehetünk.
Ez az utazás is csak azt akarta bizonyítani, hogy bár megváltoztathatom a mindennapok folytonosságát de egy idő után újra az az unalmas hétköznap lesz ami eddig volt.
-Klara. Mire gondolsz?
-Csak az életünkre.
-Valami baj van vele?
-Őőő.. nem nincs. Vagy talán az, hogy folytonos. Nagyon.
-Ez az élet rendje.
-Tudom. Éppen ez az ami engem aggaszt.
A homlokomra nyomtál egy meleg puszit, megfogtad a csomagjainkat és elindultál a taxi felé.

'Minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen.'

Ez is csak egy új év... Pedig nem változik semmi.. A vasárnap után mindig jön a megszokott és olyannyira utált hétfő. Az óra nem fog visszafelé ketyegni. Nem lesz alkalmunk többé arra, hogy átéljük a régi pillanatokat. Így maradnak az emlékek. Az emlékekben pedig mindig ott bujkál valami új. Amiről igazán nem is tudtál akkor. De most fölfedezed és csak a tiéd. De gondoljunk csak bele... mennyivel lenne jobb ha újraélhetnénk azt az alkalmat? Semennyivel. Unalmassá tennénk a pillanatot. Pedig minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Pont ezért szépek azok a pillanatok. De egy biztos. Minden emlék felejthetetlen. Ez az élet rendje.

'minnél jobban vágyunk valamire annál messzebb van. De tehetünk ellene."

Az utcán álltam. Dühös voltam, mint egy kis kamasz az édesanyjára, mert nem engedi el egy buliba. De ez több volt annál. Te mentél el. Itt hagytál azzal a fiúval akit igazán nem is szeretek. Arra vágytam, hogy gyere vissza pofozz meg és mondd, hogy veled kell mennem. De te csak mentél tovább. Még csak hátra sem fordultál. Akkor kaptam egy sms-t. Alig volt erőm arra, hogy kivegyem a zsebemből és elolvassam. De meglepődtem. Az üzenetben az állt: Klara. Utána kell menned. Paul. Hátrafordultam láttam, hogy a fiú akivel itt hagytál elteszi a telefont és odahajol hozzám és a fülembe súgja: 'sietned kéne.' Akkor megfordultam és ahogy csak bírtam futottam utánad. Aztán mikor eléggé közel voltam hozzád kiabáltam: Blaise. Te megfordultál. De hirtelen az arcod olyan másnak tűnt. A félelem látszott rajta és az aggodalom. De én akkor már nem éreztem semmit. Csak a számon kitóduló vér ízét. Hallottam amint sokan sikongatnak, hogy mentsenek meg. De én már tudtam...késő... De nem tudtam szólni. Akkor viszont arra vágytam a legjobban... bár ne szeretnélek Blaise.

"Néha jobb nem álmodozni. Mert csak az elfojtott vágyainkat szeretnénk újra érezni. De semmi. Ezért jobb nyugodtan ülni és csak várni."

Azt mondtam neki menjen el. De ő azt mondta szeret és nem hagy egyedül. Most pedig mellettem ül és könnyek csorognak az arcán. Megszakad a szívem mikor arra gondolok én okoztam azokat a könnycseppeket. Letörlöm az arcáról a könnycseppeket és a kezemet megpihentetem a vállán. Nem mondd semmit csak néz. Mit gondolhat? Vajon mikor utál meg?
-Menj el. -Szalad ki ismét a számon.
-Tudod, hogy nem lennék erre képes. Nem foglak itt hagyni. Bármikor ezelőtt megkérhettél volna rá de most nem. Nincs olyan erő amely elvihetne mellőled.
-De csak szenvedsz.
-Szenvedtem már ennél jobban. De hidd el elmúlik. Akkor kisétálunk innen és...-az ajkadra tettem az ujjam nehogy tovább mondd. Kár álmodozni.
-Klara...
-Blaise?
-Csókolj meg!
Soha nem csókolt még meg így. Ilyen gyengéden és mégis magabiztosan. De éreztem sós könnyeinek ízét és az én szívem is összeszorult. De már nem volt mit tenni. Nem akart elmenni, pedig tudta nagyon jól, hogy nem szabadna így látnia. Tudta és mégis itt ül és szeret. Ebben a pillanatban ez fájt a legjobban. Én már nem tehettem semmit.
-Szeretlek.-mondtam neki.
-Tudom! Én is szeretlek téged.
De akkor én már nem hallottam semmit. Csak a hangos sípolást. Még egy pillanatra rád néztem. Bár ne tettem volna. Az arcodon minden fájdalom látszott és a könnyek úgy zúdultak arcodról mint amikor esőben álltunk és vártunk valami csodát. De mint akkor, most sem jött semmi. Nem ébredtem fel és nem hoztak vissza a világba. Innen a kórház szobájából nézve vigyázok majd rád. Te is tudod. Mindig veled leszek, mert szeretlek.

Csak egy lány vagyok barna hajjal
Ki verset és novellát ír éjjel-nappal.
Bemutatkozást nem szeret írni.
De a rímeket annál jobban kedveli.
Utálom ha benézel de véleményt nem írsz.
De te ugyan arra vágysz.
Ha már benéztél ide légy olyan kedves
Írj az üzifalra, mert nem repdes. (xD)

Abban a pillanatban éreztem az életem értelmetlennek hiányosnak és teljesen szükségtelennek.
...ez volt az a pillanat amikor megfordultál és elindultál haza...