2010. január 4., hétfő

'hiányzol'

Az égen gyönyörű bárányfelhők kúsztak tovább a levegőben. A fű kellemesen hűvös volt a csend pedig az agyamnak igencsak jól esett. Felültem és csak az üzenetedre gondoltam: 'hiányzol' írtad. Nekem pedig fogalmam sem volt mit is érzek. A hiány nem megfelelő szó erre. Nem vagy velem, így csak egy üres rész marad a szívemben egészen addig míg be nem töltöd jelenléteddel.
-Hellóóó kincsem.- Ez volt az a hang amit tegnap óta vártam. Ez volt az a hang ami annyira hiányzott.
-Blaiseee.- Rögtön felpattantam a földről és máris az öledben voltam. Finom csókot leheltél ajkamra és letettél a földre. Kisimítottad arcomból a hajat. A körülöttünk álló fák mind felcsendültek egy különös zenét játszva a világnak. A szél eljátszadozott a hajammal amit te időnként a fülem mögé tűrtél. Miután jó sokáig csak álltunk és egymás szemébe néztünk elindultunk haza.

Otthon én leültem a székbe te pedig megcsináltad a forró csokit amit annyira de annyira szerettem ha te csinálsz. Én néztelek közben. A szívem ezerrel kalimpált a bordáim mögött és attól féltem meghallod. De nem. Ugyan olyan szorgalmasan csináltad tovább a forró csokimat, mint mindig. Akkor könnyek szöktek a szemembe. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy szeretlek. De el nem tudtam volna neked mondani mennyire. Még csak arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán kimutassam. Félek. A szeretettől. Amit irántad és a családtagjaim iránt érzek. Amely szétszakítja tüdőmet. Valahányszor csak rádöbbenek mennyire is szeretlek mindnyájatokat egyúttal arra is ráeszmélek, hogy félek. Igen is félek szeretni. Ki tudja mikor látlak bármikor titeket utoljára. Melyik lesz az a pillanat amikor örökre lecsukom a szemem és nem láthatok többé senkit. Akkor bennem fog maradni ez a sok érzelem. A sok szeretet. Az ellenségeim iránt érzett gyűlölet. Igen. Én is tudok gyűlölni. Hisz ember vagyok. De bennem marad. Minden. A visszafojtott érzelmek. Amikor sírnom kellett volna de nem tettem. Amikor legszívesebben megcsókoltalak volna Bleaise de azt sem tettem ,mert nem mertem. Féltem. Mint mindig. De addig tartogatom magamban az egészet míg tényleg csak az enyém marad minden. Ti pedig csak egy olyan lányra fogtok emlékezni aki mindig csak könnyes szemmel figyelt titeket és se egy puszi se egy ölelés...

-Kincsem mi baj?
Váratlan volt a megszólítás. Gyűlöltem magam. De tudtam ha most nem akkor soha. Megcsókoltalak. Olyan szenvedélyesen, mint még soha életemben. Aztán sírtam. Egész álló este. Te csak öleltél és simogattál. Egy percre sem mozdultál mellőlem és csak azt hajtogattad, hogy szeretsz. Én pedig miután kisírtam magam elaludtam.
Másnap úgy éreztem magam, mint akin egy úthenger ment keresztül. Még aludtál. Nem is szerettelek volna felébreszteni. Az arcodra adtam egy puszit és írtam neked egy kis cédulát: 'elmentem szeretni. Szeretlek Blaise. Ameddig csak élek.' Tudtam, hogy tudni fogod, miért és hová megyek. Aztán elindultam. Első látogatásom édesanyámékhoz vezetett. Amint ajtót nyitottál anya megöleltelek. Éreztem a kellemes sütemény illatot amit akkor sütöttél és ami még a hajadban is érezhető volt. Aztán odamentem apához. Őt öleltem a leghosszabban. A könnycseppek megint nem maradtak könnycsatornáimon belül hanem úgy törtek ki belőlem, mint a Niagara vízesés. Következő látogatásom a nagyszüleim voltak. Mama. Éreztem a kellemes szappan illatát a bőrödön. Szerettem rajtad a kék kis otthonkádat. Nagypapának az arcszesz illatát amit régen is mindig én kentem az arcára. Aztán jöttek az unokatesók. Mindegyikőtök felnőtt. Nem vagytok már azok a kis gyermekek akikkel régen annyit de annyit játszottam. Igazi nagyok lettetek. Tele élettel, tervekkel és megvalósítani való álmokkal.

Aztán mindenkit meghívtam egy vacsorára. Azon a vacsorán minden szeretet látszott rajtam. Minden mozdulatommal mutattam mennyire szeretlek titeket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése