'Már nem látom Pán Pétert'

2010. Január 17. Életem egyik olyan napja amit nem vártam. A játékos kisgyermekből felnőtté "avattak". Kisgyermek koromban mindig azt kívántam bár ne nőnék fel soha. Mindig lehessek a kislány a játékaival. De nem. Minden egyes óramutató kattanás közelebb vitt a felnőtt léthez. Már nem látom Pán Pétert. Nincs már Csingiling. Nincs többé boldog gyermekkor. Csak az unalmas élet ami ezután jön. A munka, szerelem, saját gyerek, veszekedés, válás, új házasság, majd a halál. De tudom. A lelkem mélyén örök lázadó gyermek maradok, mert elvették a gyermekkorom.

'azélet'

Az élet dobhat eléd bármit. Taníthat jóra, rosszra. Kérhet arra, hogy változz. Megmondhatja mit csinálj. Anélkül, hogy te észrevennéd. Az élet sokszor csap be, csal meg, hazudik. Hiába minden ha nem hiszel magadban. Az élet csak tanít... valami olyanra ami utána jön. De amit addig tanulsz az mind semmi lesz amikor odáig eljutsz. De annyi mindent tehetsz meg. Bulizhatsz, tanulhatsz, dolgozhatsz, ihatsz, ehetsz, de a legfontosabb...ÉLHETSZ. Szerintem ez mindennél többet ér. Még akkor is ha van valami mindig rossz....

'nappali hold'

-Bárkit csak őt ne hívd.
-Miért ne tenném? Ereszd el a csuklóm. Ez fáj.
-Ne haragudj. De akkor sem vetemedhetsz arra, hogy pont Klarkot hívod fel.
-Miért? Végre lemondtam az életem egyik részéről erre te nemet mondasz. Van fogalmad róla milyen ez?
-Igen is van. Nem csak ezt lehetne választanod. Én tudom.-Kiabáltál. Éreztem, hogy olyan témánál tartunk ami érzékeny és amiről még sosem meséltél én pedig sosem kérdeztelek.
-Blaise. Sajnálom.
-Ne sajnáld. Ülj le. Aztán utána dönts, hogy tényleg akarod-e ezt.
-Nem kell ha fáj.
-Ülj le.
-Oké.
-Én ember létemben imádtam az esőt, a vihart és mindig azt néztem mibe és hogyan vág bele a villám. Aznap a szél fújt nagyon. Klaraval sétáltunk az utcán. Klara a barátnőm volt. Máig emlékszem gyönyörű mosolyára. A szép szemére. A fenekéig érő hullámos, barna hajára. Tökéletes ívű derekára. Aznap...- Megakadtál. Tudtam, hogy fáj neked. Könny szökött az én szemembe is.- A francba is, miért nem maradtunk otthon? Na mindegy. Szóval. Sétáltunk az utcán a park felé. Az utcában sorra aludtak ki a lámpafények. Klara szorosan átölelt. Ma is emlékszem, hogy remegett szegény. Aztán jött egy alak. A hátamon felállt a szőr mikor közelebb lépett és egy szót sem szólt. Csak bámult minket és néha jobbra-balra billentette a fejét. Aztán jött még vele két ember. Klarat fogta és magához húzta. Próbáltam ellenkezni de akkor már nem tudtam. A két másik nagyon gyors volt és erős. Ráeszméltem, hogy ez nem csak egy ember. Ez szörny. A másik kettővel együtt. Mindig azt hittem vámpírok csak a mesékben léteznek. De amikor ott állt velem szemben...-ismét megálltál egy pillanatra.
-Abbahagyjam?
Ráeszméltem, hogy a könnyek csak úgy csorognak arcomon. Hideg futkosott a hátamon. De csak bólintottam, hogy folytasd.
-Szóval.. elvitte. Hiába ordibáltam nem jött arra senki. A másik kettő pedig csak lefogott. Olyan erősen mintha kőben lett volna a kezem. Akkor pedig az egyik hirtelen a földön volt. Mire hátranéztem a lámpák újra égtek és csak egy ember mutatkozott be...

'nappali hold'

Miután közöltem Blaisel, hogy készen állok arra, hogy vámpír legyek lementem a konyhába. Mindig szerettem itt lenni. A nagy ablakok miatt mindig világos van. A konyhaszekrény citromsárga amit én magam festettem, hogy minél világosabbá csináljam a teret. Az asztal pedig üveg amit azért szeretek, mert látom a lábam mikor reggel kávézok. Most is főztem magamnak egy kávét és leültem az asztalhoz. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy elhatároztam valamit és azt véghez is viszem. Elengedtem azt a személyt akit szerettem azért, hogy azzá válhassak akivé már nagyon rég óta szerettem volna. Soha nem tudtam ellenállni a vér csábításának. Annak, hogy gyönyörű lehetek és erős. Bár azzal kevésbé tudtam megbékélni, hogy szörnyeteg leszek. De lesz megoldás. Tudom.
-Mire gondolsz?
-Ne csináld ezt. -Riadt voltam, mert egy év után sem szoktam hozzá, hogy te halk vagy.
-Sajnálom. Szóval?
-Arra, hogy mennyire vágytam erre. Most pedig itt van. De mégis...
-Félsz. Én pedig nem fogom magamnak megbocsátani, hogy ezt teszem veled.
Rád néztem. Reméltem, hogy látod a szememben, hogy villámokat tudnék szórni a szememmel. De te csak nyugodtan álltál a falnak támaszkodva. De álltad a pillantásom.
-Nem teheted velem, hogy nem változtatsz át.
-De!
-Akkor menj el. Megtalálnám a módját, hogyan legyek vámpír.
-Ha azt hiszed ezzel őt is elfelejtheted ne hidd. Az emléke mélyen beléd vésődött. Ha pedig vámpír leszel időt sem adhatsz magadnak. Egy örökkévalóságig benned él.
Már csak arra eszméltem, hogy a padlón fekszem. A kávéscsésze darabjai a földön a kávéfolt pedig ott ahol az előbb te álltál. Olyan erősen fogtál le, hogy moccanni sem bírtam.
-Engedj el.-A hangomban több agresszió volt mint bármikor életemben.
-Nem tehetem. Az örökkévalóságig vigyázok rád. De nem tehetem meg. Sem holnap, sem máskor.
-Kérlek.
-Nem. Ezzel a vitát lezártam.- A szorításod engedett a csuklómon te pedig felálltál és elmentél mire én felkecmeregtem a földről.
Kiskorom óta oda és vissza voltam a vámpírokért. Most feladtam az életem egyik részét azért, hogy élhessek egy másikat. Eddig úgy hittem te is lelkes vagy de csak látszat. Mindig is jól titkolóztál előttem. De tudtam mit kell tennem.
A telefonhoz mentem és tárcsáztam. Kettőt csörrent mikor a csuklómon éreztem jéghideg érintésed és a telefon már nem is volt a kezemben.

'nappali hold'

A szél szanaszét fújta a hajam ahogy néztem távolodó tested. A járásod megváltozott. Régen magabiztosan sétáltál az iskola folyosóján ma pedig már olyan, mintha bármelyik pillanatban megfordulnál és visszaszaladnál hozzám. De tudom, hogy lehetetlenről álmodozom. Hisz te akartál elmenni. Én is megfordultam,a kocsimhoz ballagtam és hazamentem. Pontosan tudtam, hogy most van vége valaminek. De ahogy mindenki mondja amikor egy ajtó bezárul... egy másik kinyílik. Nekem csak be kell sétálnom rajta. De, hogy be merek-e az már más tészta...

Úton hazafelé elkezdett esni az eső. Ez nagyon nem is volt olyan rémisztő. De az már igen, hogy a villámok egyre csak gyűltek egy helyen. Én pedig pontosan tudtam ki csinálja őket. Haragudtam rád. Amilyen gyorsan csak tudtam hazahajtottam. A kocsi feljárónál leparkoltam a kocsit és felrohantam a szobába. Mikor benyitottam az ajtón meglepődtem. Semmi jele nem volt annak, hogy bármi rosszat tettél volna. Az ágy még mindig szépen megágyazva a szemben lévő ablak alatt volt. A fehér szőnyegen egy porszem sem látszott. A beépített szekrényből pedig egy darab ruha nem hiányzott. Téged hagytalak utoljára. Az íróasztalnál ültél. Írtál, mint mindig mikor unatkozol. Görcsösen fogtad a fekete tollat és koncentráltál. Aztán rám néztél. Kék szemed összetalálkozott az enyémmel. Riadt arcom téged is felbosszantott. Az időjárás odakint még zordabb lett.
-Ne csináld.-Förmedtem rád.
-Mégis mit?
-Tudod jól.
-Ha az időjárásra gondolsz akkor az nem én vagyok. Nem tudom miért nem bízol a képességeimben. Én sem akadályozhatom meg az időjárás természetességét folyton.
-Szóval akkor ezt most nem te...?
-Nem.
-Ne haragudj. Én csak...
-Tudom. De hidd el. Nem használom a képességemet.
-Jól van.
-Elment?-Tőrként hasított szívembe ez a kérdés.
-El. De most megyek...
-Most már készen állsz?
-Talán.
-De...
-Készen állok. Soha semmire nem álltam készen ennyire. De nem ma este. Nem most. Holnap szeretnék vámpír lenni.

'pótolhatatlan vagy'

Egy ismerős illat, egy pizsama.
A képek, emlékek mik visszatérnek álmomba.
A hangod még idézik a videók.
Néha nagy fájdalmat hozók.
Itt van már 6 éve, elmentél mellőlem.
Az életet nélküled kell, hogy éljem.
Vigasztal, hogy tudom, fentről figyelsz rám.
Hidd el. Próbálok helyesen élni ám.
Itt vagyok lassan 18 évesen
De sajnos nem lehetsz mellettem.
A könnycseppeket sosem mertem másoknak mutatni.
Még mindig a képeken szoktalak kutatni.
Emlékszem mikor még régen labdáztunk.
Az iskolát együtt nagyon vártuk.
De itt a középiskola, nem vagy velem.
Hindenburgból te lehetnél a modellem.
Nem kéne más után kutatnom csak téged kérnem.
Segíts nekem, hogy meglegyen ez a félévem.
Sokszor szeretnélek még egyszer utoljára megölelni.
Aztán együtt még egyszer az utcán sétálni.
A szalagavatómon nem szeretnék táncolni.
Tudom, hogy téged nem tudnálak megölelni.
Kevés az, hogy mindenki mondja: életed legszebb napja.
De mit ér bármelyik szép nap édesapám nélkül?
Ki csak fentről nézhet és még csak meg sem ölelhet?
Mondd mi lett a lányodból? Egy unalmas ember..
Ki verset ír fájdalmáról.
Könnycsepp folyik arcán ilyenkor is.
Tudja... ezen a versen sírni fog más is.
De így a tizennyolchoz közel ám.
Megígérem neked édesapám.
Te lehetsz majd a legbüszkébb rám.

Palkovics Mihály. ♥♥

'hiányzol'

Az égen gyönyörű bárányfelhők kúsztak tovább a levegőben. A fű kellemesen hűvös volt a csend pedig az agyamnak igencsak jól esett. Felültem és csak az üzenetedre gondoltam: 'hiányzol' írtad. Nekem pedig fogalmam sem volt mit is érzek. A hiány nem megfelelő szó erre. Nem vagy velem, így csak egy üres rész marad a szívemben egészen addig míg be nem töltöd jelenléteddel.
-Hellóóó kincsem.- Ez volt az a hang amit tegnap óta vártam. Ez volt az a hang ami annyira hiányzott.
-Blaiseee.- Rögtön felpattantam a földről és máris az öledben voltam. Finom csókot leheltél ajkamra és letettél a földre. Kisimítottad arcomból a hajat. A körülöttünk álló fák mind felcsendültek egy különös zenét játszva a világnak. A szél eljátszadozott a hajammal amit te időnként a fülem mögé tűrtél. Miután jó sokáig csak álltunk és egymás szemébe néztünk elindultunk haza.

Otthon én leültem a székbe te pedig megcsináltad a forró csokit amit annyira de annyira szerettem ha te csinálsz. Én néztelek közben. A szívem ezerrel kalimpált a bordáim mögött és attól féltem meghallod. De nem. Ugyan olyan szorgalmasan csináltad tovább a forró csokimat, mint mindig. Akkor könnyek szöktek a szemembe. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy szeretlek. De el nem tudtam volna neked mondani mennyire. Még csak arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán kimutassam. Félek. A szeretettől. Amit irántad és a családtagjaim iránt érzek. Amely szétszakítja tüdőmet. Valahányszor csak rádöbbenek mennyire is szeretlek mindnyájatokat egyúttal arra is ráeszmélek, hogy félek. Igen is félek szeretni. Ki tudja mikor látlak bármikor titeket utoljára. Melyik lesz az a pillanat amikor örökre lecsukom a szemem és nem láthatok többé senkit. Akkor bennem fog maradni ez a sok érzelem. A sok szeretet. Az ellenségeim iránt érzett gyűlölet. Igen. Én is tudok gyűlölni. Hisz ember vagyok. De bennem marad. Minden. A visszafojtott érzelmek. Amikor sírnom kellett volna de nem tettem. Amikor legszívesebben megcsókoltalak volna Bleaise de azt sem tettem ,mert nem mertem. Féltem. Mint mindig. De addig tartogatom magamban az egészet míg tényleg csak az enyém marad minden. Ti pedig csak egy olyan lányra fogtok emlékezni aki mindig csak könnyes szemmel figyelt titeket és se egy puszi se egy ölelés...

-Kincsem mi baj?
Váratlan volt a megszólítás. Gyűlöltem magam. De tudtam ha most nem akkor soha. Megcsókoltalak. Olyan szenvedélyesen, mint még soha életemben. Aztán sírtam. Egész álló este. Te csak öleltél és simogattál. Egy percre sem mozdultál mellőlem és csak azt hajtogattad, hogy szeretsz. Én pedig miután kisírtam magam elaludtam.
Másnap úgy éreztem magam, mint akin egy úthenger ment keresztül. Még aludtál. Nem is szerettelek volna felébreszteni. Az arcodra adtam egy puszit és írtam neked egy kis cédulát: 'elmentem szeretni. Szeretlek Blaise. Ameddig csak élek.' Tudtam, hogy tudni fogod, miért és hová megyek. Aztán elindultam. Első látogatásom édesanyámékhoz vezetett. Amint ajtót nyitottál anya megöleltelek. Éreztem a kellemes sütemény illatot amit akkor sütöttél és ami még a hajadban is érezhető volt. Aztán odamentem apához. Őt öleltem a leghosszabban. A könnycseppek megint nem maradtak könnycsatornáimon belül hanem úgy törtek ki belőlem, mint a Niagara vízesés. Következő látogatásom a nagyszüleim voltak. Mama. Éreztem a kellemes szappan illatát a bőrödön. Szerettem rajtad a kék kis otthonkádat. Nagypapának az arcszesz illatát amit régen is mindig én kentem az arcára. Aztán jöttek az unokatesók. Mindegyikőtök felnőtt. Nem vagytok már azok a kis gyermekek akikkel régen annyit de annyit játszottam. Igazi nagyok lettetek. Tele élettel, tervekkel és megvalósítani való álmokkal.

Aztán mindenkit meghívtam egy vacsorára. Azon a vacsorán minden szeretet látszott rajtam. Minden mozdulatommal mutattam mennyire szeretlek titeket.

Mai világ mondd mit akarsz?
A hátam mögött kérdezik.. már megint mit kavarsz?
Nincs itt más csak a divat és játszma.
Kikerül innen aki más keveset játszva.

--------------------------------------------------------------------------------------

A regényemet ide nem rakom be bibibeeee:P Már csak azért sem,mert igazság szerint MINDEN irományomat féltem de bízom az emberekben xD talán rosszul teszem...:D

De amúgy készül...:]

'Nekem valami más kell'

Most valami mást! Mást szeretnék.
Nem keddet a hétfő után.
Nem is betűt a betű után.
Nekem más kell. Mást szeretnék.
Valami olyat ami szokatlan.
Valami kéket a zöld helyett.
Valami szépet a csúnya helyett.
Valami mást a megszokott helyett.
Valami eszméletvesztőt.
Mert nekem ez kell. A más.
A más ami kizökkent.
A más ami kiborít.
A más ami katarzisba ejt.
Aztán kell a még több.
A még több ami nem mai.
A még több ami egyszeri.
A még több amit érezhetek.
Aztán elmehetek.

...................................................................................

Az éjjel és nappal váltakozása. A napok örökös folytonossága. Az óra ketyegése. A percek egyetlensége. Mind arra akart következtetni, hogy nem fog megváltozni az életem. Kegyetlen folytonossággal vívom a mindennapjaimat.
-Kincsem készen vagy?
-Igen. Mehetünk.
Ez az utazás is csak azt akarta bizonyítani, hogy bár megváltoztathatom a mindennapok folytonosságát de egy idő után újra az az unalmas hétköznap lesz ami eddig volt.
-Klara. Mire gondolsz?
-Csak az életünkre.
-Valami baj van vele?
-Őőő.. nem nincs. Vagy talán az, hogy folytonos. Nagyon.
-Ez az élet rendje.
-Tudom. Éppen ez az ami engem aggaszt.
A homlokomra nyomtál egy meleg puszit, megfogtad a csomagjainkat és elindultál a taxi felé.

'Minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen.'

Ez is csak egy új év... Pedig nem változik semmi.. A vasárnap után mindig jön a megszokott és olyannyira utált hétfő. Az óra nem fog visszafelé ketyegni. Nem lesz alkalmunk többé arra, hogy átéljük a régi pillanatokat. Így maradnak az emlékek. Az emlékekben pedig mindig ott bujkál valami új. Amiről igazán nem is tudtál akkor. De most fölfedezed és csak a tiéd. De gondoljunk csak bele... mennyivel lenne jobb ha újraélhetnénk azt az alkalmat? Semennyivel. Unalmassá tennénk a pillanatot. Pedig minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Pont ezért szépek azok a pillanatok. De egy biztos. Minden emlék felejthetetlen. Ez az élet rendje.