'nappali hold'

-Bárkit csak őt ne hívd.
-Miért ne tenném? Ereszd el a csuklóm. Ez fáj.
-Ne haragudj. De akkor sem vetemedhetsz arra, hogy pont Klarkot hívod fel.
-Miért? Végre lemondtam az életem egyik részéről erre te nemet mondasz. Van fogalmad róla milyen ez?
-Igen is van. Nem csak ezt lehetne választanod. Én tudom.-Kiabáltál. Éreztem, hogy olyan témánál tartunk ami érzékeny és amiről még sosem meséltél én pedig sosem kérdeztelek.
-Blaise. Sajnálom.
-Ne sajnáld. Ülj le. Aztán utána dönts, hogy tényleg akarod-e ezt.
-Nem kell ha fáj.
-Ülj le.
-Oké.
-Én ember létemben imádtam az esőt, a vihart és mindig azt néztem mibe és hogyan vág bele a villám. Aznap a szél fújt nagyon. Klaraval sétáltunk az utcán. Klara a barátnőm volt. Máig emlékszem gyönyörű mosolyára. A szép szemére. A fenekéig érő hullámos, barna hajára. Tökéletes ívű derekára. Aznap...- Megakadtál. Tudtam, hogy fáj neked. Könny szökött az én szemembe is.- A francba is, miért nem maradtunk otthon? Na mindegy. Szóval. Sétáltunk az utcán a park felé. Az utcában sorra aludtak ki a lámpafények. Klara szorosan átölelt. Ma is emlékszem, hogy remegett szegény. Aztán jött egy alak. A hátamon felállt a szőr mikor közelebb lépett és egy szót sem szólt. Csak bámult minket és néha jobbra-balra billentette a fejét. Aztán jött még vele két ember. Klarat fogta és magához húzta. Próbáltam ellenkezni de akkor már nem tudtam. A két másik nagyon gyors volt és erős. Ráeszméltem, hogy ez nem csak egy ember. Ez szörny. A másik kettővel együtt. Mindig azt hittem vámpírok csak a mesékben léteznek. De amikor ott állt velem szemben...-ismét megálltál egy pillanatra.
-Abbahagyjam?
Ráeszméltem, hogy a könnyek csak úgy csorognak arcomon. Hideg futkosott a hátamon. De csak bólintottam, hogy folytasd.
-Szóval.. elvitte. Hiába ordibáltam nem jött arra senki. A másik kettő pedig csak lefogott. Olyan erősen mintha kőben lett volna a kezem. Akkor pedig az egyik hirtelen a földön volt. Mire hátranéztem a lámpák újra égtek és csak egy ember mutatkozott be...