'minnél jobban vágyunk valamire annál messzebb van. De tehetünk ellene."

Az utcán álltam. Dühös voltam, mint egy kis kamasz az édesanyjára, mert nem engedi el egy buliba. De ez több volt annál. Te mentél el. Itt hagytál azzal a fiúval akit igazán nem is szeretek. Arra vágytam, hogy gyere vissza pofozz meg és mondd, hogy veled kell mennem. De te csak mentél tovább. Még csak hátra sem fordultál. Akkor kaptam egy sms-t. Alig volt erőm arra, hogy kivegyem a zsebemből és elolvassam. De meglepődtem. Az üzenetben az állt: Klara. Utána kell menned. Paul. Hátrafordultam láttam, hogy a fiú akivel itt hagytál elteszi a telefont és odahajol hozzám és a fülembe súgja: 'sietned kéne.' Akkor megfordultam és ahogy csak bírtam futottam utánad. Aztán mikor eléggé közel voltam hozzád kiabáltam: Blaise. Te megfordultál. De hirtelen az arcod olyan másnak tűnt. A félelem látszott rajta és az aggodalom. De én akkor már nem éreztem semmit. Csak a számon kitóduló vér ízét. Hallottam amint sokan sikongatnak, hogy mentsenek meg. De én már tudtam...késő... De nem tudtam szólni. Akkor viszont arra vágytam a legjobban... bár ne szeretnélek Blaise.

"Néha jobb nem álmodozni. Mert csak az elfojtott vágyainkat szeretnénk újra érezni. De semmi. Ezért jobb nyugodtan ülni és csak várni."

Azt mondtam neki menjen el. De ő azt mondta szeret és nem hagy egyedül. Most pedig mellettem ül és könnyek csorognak az arcán. Megszakad a szívem mikor arra gondolok én okoztam azokat a könnycseppeket. Letörlöm az arcáról a könnycseppeket és a kezemet megpihentetem a vállán. Nem mondd semmit csak néz. Mit gondolhat? Vajon mikor utál meg?
-Menj el. -Szalad ki ismét a számon.
-Tudod, hogy nem lennék erre képes. Nem foglak itt hagyni. Bármikor ezelőtt megkérhettél volna rá de most nem. Nincs olyan erő amely elvihetne mellőled.
-De csak szenvedsz.
-Szenvedtem már ennél jobban. De hidd el elmúlik. Akkor kisétálunk innen és...-az ajkadra tettem az ujjam nehogy tovább mondd. Kár álmodozni.
-Klara...
-Blaise?
-Csókolj meg!
Soha nem csókolt még meg így. Ilyen gyengéden és mégis magabiztosan. De éreztem sós könnyeinek ízét és az én szívem is összeszorult. De már nem volt mit tenni. Nem akart elmenni, pedig tudta nagyon jól, hogy nem szabadna így látnia. Tudta és mégis itt ül és szeret. Ebben a pillanatban ez fájt a legjobban. Én már nem tehettem semmit.
-Szeretlek.-mondtam neki.
-Tudom! Én is szeretlek téged.
De akkor én már nem hallottam semmit. Csak a hangos sípolást. Még egy pillanatra rád néztem. Bár ne tettem volna. Az arcodon minden fájdalom látszott és a könnyek úgy zúdultak arcodról mint amikor esőben álltunk és vártunk valami csodát. De mint akkor, most sem jött semmi. Nem ébredtem fel és nem hoztak vissza a világba. Innen a kórház szobájából nézve vigyázok majd rád. Te is tudod. Mindig veled leszek, mert szeretlek.

Csak egy lány vagyok barna hajjal
Ki verset és novellát ír éjjel-nappal.
Bemutatkozást nem szeret írni.
De a rímeket annál jobban kedveli.
Utálom ha benézel de véleményt nem írsz.
De te ugyan arra vágysz.
Ha már benéztél ide légy olyan kedves
Írj az üzifalra, mert nem repdes. (xD)

Abban a pillanatban éreztem az életem értelmetlennek hiányosnak és teljesen szükségtelennek.
...ez volt az a pillanat amikor megfordultál és elindultál haza...

A szerelem olyan akár a szél. Néha ott van ahol pont várták, néha pedig ott ahol egyáltalán nem szeretnék, hogy ott legyen.



Az írás...♥

Az írók élete a legszebb, leggyönyörűbb élet a világon. Semmi nem kell hozzá csak egy icipici gondolat és övé akár az egész világ. Mindig van valami új ötletük és soha nem hazudnak. A könyvekben mindig az van leírva ami a teljes igazság. Az életről, a szerelemről, a barátokról és erről a világról ami néha pokol néha maga a mennyország. De sohasem egyszerre mind a kettő.
(saját)
Lám-lám. Én is ezt a csodálatos életet élem.(:♥

Voltam már szomorú és nevettem már sokat. Sokszor sírtam már az emlékek miatt. Mindig jobban szerettem a nyarat és télen folyton depis hangulatom van. Volt már, hogy akkor is nevettem mikor sírnom kellett volna. Sokszor csaltam már mosolyt mások arcára. Ha elesek inkább kiröhögöm magamat is. Nem vágyom a szőke hercegre. Ugyanis az enyém barna. Szakítottak már velem és én is szakítottam már mással. Volt, hogy olyan dologért küzdöttem amiért felesleges volt. Túl éltem. Ezek olyan dolgok amik teljesen természetesek és mégis mennyire hiányoznának az életemből. Szerintem ha végiggondolod a saját életed neked is biztos vannak ilyen dolgok:)

a szerelem sokszor megy el melletted...

Kinyitotta a szemét. Meg szerettem volna neki mondani milyen sokat jelent nekem, hogy most mellettem van. De csak néztem a mélykék szemét és ő is viszonozta. Abban a pillanatban nem létezett senki más rajtunk kívül. Olyan érzésem volt, hogy azon nyomban megmondom neki a szájára lehelek egy csókot és elmegyek. De ki az a bolond aki ilyenkor elmenne? Nem tudnám meg mit jelent ez neki. Mennyire akarhatta azt a csókot? Hány gátat romboltam le miatta? Mennyire szeretne azután? Hm.. Talán nem is kell tudnom. Kockáztassak? Az életben egyszer adódik ilyen alkalom.. Hát megtettem.
Megcsókoltam. Hosszan és gyengéden. Nem húzta el magát nem lökött el és nem kezdett el sikoltozni. Közel voltam ahhoz a ponthoz, hogy ne hagyjam abba és akkor elvettem a számat és megmondtam...
-Szeretlek Klara. El sem tudom mondani mennyire jó, hogy itt vagy velem és ez mennyit jelent nekem. Kérlek ne mondj semmit. Csak gondold át. Mennyi mindent éltünk át. Ne keress többet ha úgy gondolod, hogy ez a pillanat számodra a semmi. Szeretlek.
Befejeztem, felálltam és elindultam hazafelé. Fújt a szél idekint. Aztán az eső is elkezdett esni. Fogalmam sem volt róla, hogy most azért esik, mert engem és érzéseimet gyászolja vagy azért, mertörülnöm kéne. Nem is gondolkodtam tovább rajta. Csak haza felé ballagtam az esőben és nem gondoltam másra csak Klarára.
A harmadik napon már teljes letargia vett körül. A házam olyan volt mint a többi iszákos pasié.. tele sörös üvegekkel és szennyes alsónadrágokkal... De akkor.. abban a pillanatban megszólalt a telefon. Lassan mentem od. Azt hittem megint csaka főnköm keres. De nem... a telefonom egy nevet jelzett. Amit annyira vártam... Klara... és akkor felvettem.

Soha nem felejtem el azt milyen színű volt a szemed akkor mikor beléptél a terembe és először néztél a szemembe. Gyönyörű barna volt. Nem létezett és nem létezik hozzá fogható.
Soha nem felejtem el azt sem amikor először szólítottál meg. Akkor tudtam igazán... szeretlek. Nem kellett több csak egyetlen szó. Én a tiéd lettem. Nem tudtam volna neked nemet mondani.
Soha nem felejtem el amikor eldöntöttem az életem a tiéd és csakis veled szeretnék élni. Más nem létezik csak TE!
Akkor én végérvényesen eldöntöttem, hogy vámpír szeretnék lenni. Bármilyen áron.
Igen, gyűlöltelek amikor megakartál ölni. De már tudom, hogyan tartozhatnék közétek. Felvállalom. Ha nem látok többé senkit az sem érdekel. Egyetlen egy dolog éltet csupán... Az, hogy velem vagy. Semmi mást nem szeretnék jobban mint azt, hogy tudni nem vesztelek el soha többé.
Vágyom rád. Vágyom mindenre ami csak hozzád köthet...

Sírva rohantam ki a házból. Nem akartam tudni, hogy miért tette .. és egyáltalán semmit. Láttam miután még futott utánam az úton. Aztán megállt és már csak azt nézte ahogy távolodom. Csörgött a telefonom. Futás közben nem néztem rá a telefonra de tudtam ő az. Eldobtam a telefont. Nem érdekelt mit mondok otthon anyának. Nem érdekelt semmi. csak rohantam. Nem akartam visszanézni. A szememből a könnyek folytak le mint amikor az eső úszik le az ablakomon. Elfutottam a kilátóig. Hiába fújt a szél, a tüdőm olyan volt mintha csak tűz égne benne. Felmentem. Néztem a tájat. Néztem azt, hogy ha most bármi butaságot csinálnék mit hagynék itt. Kivettem a táskámból a naplómat és csak írtam. Írtam és írtam. Egy kocsi állt meg odalent. Hallottam ahogy valaki fut fel a lépcsőn. Aztán csak a két szemed láttam. Abban a pillanatban tudtam. Szükségem van rád. Tudtam, hogy ha nélküled kell élnem abba belehalok. A kezem remegett. Az eső elkezdett esni. Mintha csak azért esne, hogy döntsek végre.
-NE!- kiabáltad.
De én tudtam, hogy ha nem teszem meg akkor egész életemben bánnám azt, hogy így viselkedtem. Gyerekes módon elfutottam ahelyett, hogy megbeszéltem volna veled. De már késő volt. Éreztem azt ahogy a szél felgyorsul. Én leugrottam. Már nem éreztem semmit. Csak hallottam amint nagy puffanással esek le. Aztán leértél. A szemembe néztél a könny vegyült az esővel.
A kezedben tartottad a naplómat amiben csak az volt az utolsó két lapon: Sajnálom.

egyszer hazudsz máskor igazat mondasz. de a szíved folyton csak lát. NEM CSAK NÉZ. Lát is! Megmondja neked mi az igaz. De te hazudhatsz... De magadnak hazudsz.

Fáj a pillanat.
Fáj a gondolat.
Fáj a lét.
Fáj az, hogy valahol vagy.
De mégsem itt.

Fáj, hogy valami bánt.
Fáj az elmúlt élet gyönyöre.
Fáj, hogy életem gyötrelem.
Fáj az, hogy létezem.
Fáj az, hogy mégis vagy nekem.

Fáj már minden.Fáj, hogy hazug az életem.

-Mire gondolsz?
-Az életre.
-Miért gondolsz rá?
-Mert így kell lennie.
-De mégis miért?
-Mert az élet az oka mindennek. Annak, hogy te lélegzel. Annak, hogy a kicsi szíved dobog. Annak, hogy a szél képes akárhová eljutni.
-Irigyled őt?
-Nagyon.
-Miért nem leszel szél?
-Nem lehetek.
-Biztosan lehetsz.
-Álmomban talán.
-Az nem elég?
-Dehogy.
-Miért?
-Mert én mindig ott szeretnék lenni ahová éppen vágyom. Nem kéne órákat utaznom hozzá csak egyetlen mozdulat.
-Hová szeretnél most eljutni?
-Nem tudom.
-Akkor megölted a szelet. A szél mindig pontosan tudja hol kell lennie. Ezért nem lettél te szél. Mert képtelen vagy dönteni. Tudnod kellett volna, hogy most éppen a szíved hol jár.
-Szóval ezért...
-Igen. Ezért. Most pedig folytasd az amiért TE élsz. Ne álmodozz arról mi nem lehettél. Csak élj annak aki vagy.

♥

Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek tűnik..

Akárhányszor csak a képedre nézek a szívem összeszorul. Ha beszélnem kéne... a hangom egészen biztos elcsuklana. Mégis miért? Miért kellett itt hagynod? Elmenned mellőlem? Hiááányzol apa...):

Az elme képes uralni a testet.

Family Gay♥

Twilight saga- New Moon♥

könyvek♥

barátok♥

Egyszer fent, egyszer lent.
Egyszer kávé, egyszer tej.
Egyszer hangos, egyszer halk.
Egyszer Brigi, egyszer Domi.

Az unalom öl. Saját bőrömön tapasztalom.:|
Túléljük xD
Holnap New Moon.
Majd akkor is írok.


Joccakááát.

Én választottam az életem - most el akarom kezdeni élni.

Sokszor sokat szeretnék
De kapni csak egyet szeretnék
Legyen az életem olyan mint régen
de harcolni már nem tudok régen

Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat.

Úgy érzem, hogy minden megváltozott. Talán azért, mert így van. Vagy talán azért, mert szeretném, hogy úgy legyen. Minden egyes nap úgy kelek fel, hogy ez egy jó nap lesz. Nem rontok el semmit. Nem botlok meg egy egyszerű ágdarabban sem. Persze ez mind csak olyan dolog ami... nem válhat valóra csak egy csettintésre.
Mit nem ad az ég... én bent hagytam a munkahelyemen a bérleteimet. szar ügy:D
De az emberek igen kedvesen viszonyultak odabent úgyhogy volt annyi önbizalomfröccs amennyi csak kellett:D

Őrizd a percet! Mert ami eljön, az el is múlik, ezt a halandók tudják csak igazán.

Eclipse mámor*.*
Gyakorlat...:S
Doki.. újabb adag bolondság...
hideg:(
álmosság.
dauer:S
Sára*.*
fáradtság...


Azt hiszem kb. ennyi mára...

Öhm.. szokáshoz híven nézelődtem a neten.. rátévedtem hotdogon Kristen Stewart "rajongói" oldalára. Na most... Komolyan mondom.. az ő helyében eskü rég verekedtem volna. Nem bírnám, hogy szinte minden egyes lépéseről fényképet készítsenek. Na a másik meg az, hogy kivel van együtt... Nem tök mindegy nekünk? Az ő magánélete. Szerintem a lényeg az, hogy a filmekben nagyokat alakít és szívesen nézzük. Miért nem elégszik meg ezzel a többi ember is?:D:D:D



Sosem gondolkodtam azon, hogyan szeretnék meghalni, de meghalni valaki helyett, akit szeretek, jó halálnak tűnik.

Minden pillanat iszonyúan egyetlen.

Semmi érdekes. De a tegnapi Imbrium koncert nagyon nagyon jó volt. Meg is áztunk Pancéval rendesen:D


Meg le is késtük az utolsó buszt de akkor is nagyon jó volt:D:D

One person`s crazyness is another person`s reality.

Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy "nem" vagy, hogy "elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva.
(Paulo Coelho)

A tiszta öröm azonnali, telitalálatszerű, itt-és-most érzés.

"Ami azt illeti, időnként vidámnak, jókedvűnek látszom, sőt még viszonylag értelmes beszédre is képes vagyok mások előtt, úgy tűnik, mintha isten tudja milyen jól érezném magam a bőrömben. Ám a lelkem folytatja halotti álmát, és a szívem ezer sebből vérzik."

Amúgy semmi érdekfeszítő nem volt ebben a napban. Vagy talán mégis. Az, hogy Enikő anyukájának azért nem nőtt ki a bölcsességfoga, mert felszívta a hasában növekvő gyerek...xDxDxDxD Had ne mondjam, hogy Barbival jót nevettünk rajta. Főleg azon mikor Barbi megkérdezte: Mivel? Az orrával? XDXDXD

Laci: Én csak kedves vagyok.
tanárnő: Nem Lacikám. Te szexmániás vagy!!
XDXDXDXDXDXDXDXD

“A boldogság egy olyas valami, ami megsokszorozódik, amikor osztoznak rajta.”

Ez csak egy kép. Egy pillanat. Ami már elmúlt. Visszahozhatatlan. Csendben és mélabúsan nézegetem. Elhatol elmém olyan részébe is ahová nem kéne. A lelkem pedig küzdene ellene de nem tud. Ez az érzés egyszerűen őrjítő. Mintha csak össze akarnának préselni egy piciny dobozkába pedig tudják, hogy nem jó.
Ez a kép felforgat mindent. Mindent amit már rég eldobozoltam. Őrjöngve tép fel mindent.
A gyógyszer amit maga az orvos írt fel nem használ semmit. A testem nem engedi. Nem aludhatok nyugton végig mostanában egy éjszakát sem. Akárhányszor kérdezem: miért? Senki nem válaszol.
Szeretnék minden erőmből és hangomból sikítani de nem megy. Az éjszakáim egyre rövidebbek. A nappalaim egyre fárasztóbbak.
Ez valami szörnyű. Nem tudok vele együtt élnem de mégis mintha mégis csak magamat kényszeríteném rá. Mikor végre úgy érzem, hogy teljesen jó minden akkor hirtelen jön és eltipor mindent. Mintha csak azt akarná, hogy ne legyek boldog.... Most már egyre jobban eltudom viselni. Ugyanis inkább nem engedek meg magamnak nagyobb érzelmek kimutatását. Így elviselhető. Nem dönt le. De várom mikor unja meg és öli meg mindazt ami bennem van.
Egyelőre figyelek. Arra várok mikor tűnik el. Addig is élek a depressziómmal ameddig tudok....

Miért tép rózsát a kegyetlen halál, mikor annyi hervadt rózsát talál?

Halottak napja.

A hiányérzet őrjöngve tépi szét már behegedt sebeimet.
Hiába minden. Nem tudok felejteni.
Hisz az apukám az ki már nem lehet velem.
Nem tudom a temetőre azt mondani, hogy szép.
Hiába a sok mécses.
A temető nekem egy hely ahová ha belépek
csak hiány marad. Egy üres hely a szívemben.
Az agyam üressé válik.
Csak azt az egyet tudom kérdezni: miért?
Miért vette el tőlem őt a sors?
Miért akart ezzel nekem fájdalmat okozni?
Mindössze 12 évesen.
5 éve már és csak egyre rosszabb.
Még hogy minden nap gyógyul. Dehogy.
____________________________________________________________________

Kicsi keresztlányommal ma is alkottunk:D Volt minden. Nevetés főleg:D

A nevetés a lélek ragyogó fényének kivillanása.

Délután Magdinál voltam. Igazság szerint azért, mert a haját csináltam... de nem volt itthon a hajsütővasam.
Szóval lett belőle megint egy olyan nap amikor a youtubon nézegetünk videókat és úgy nevetünk ahogy csak "kifér". Aztán kerestünk morbid játékokat. Találtunk is xD.

jojojojo... xDxDxDxD én tudom mi ez:P:D:D

Ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.

Merj álmodozni. Az álmok nem fogynak el. (Stephenie meyer)

Már teljesen sötét volt. A csillagok és a hold szépen világították meg az utcákat. Odakint fújt a szél. Összerezzentem ahogy arra gondoltam, hogy kint milyen hideg lehet. Ebben a kávéházban mindig kellemes meleg van. Az emberek beszélgetése, a nyugtató halk zene, a gyönyörű festmények a falon és a kávé illata ami éppen előttem hűlt ki mind melegséggel töltötte meg a szívem. Aztán ránéztem. Gyönyörű kék szemed valahol az egyik festményen állapodott meg. Láttam mellkasod mozgását ahogy szép lassan beszívod majd kifújod a levegőt. Gyönyörű. Mást nem is lehet rád mondani. Szép hullámos barna hajad a válladon csillogott a fénytől. Éreztem parfümöd illatát. Ami tökéletesen illett hozzád és nem is vitted túlzásba.
-Mire gondolsz?-Észre sem vettem, hogy már engem néztél és nem is a képet.
-Csak arra, hogy ez az élet túl rövid ahhoz, hogy megtegyünk mindent amit a fejünkbe veszünk.
-Látod én ezért nem álmodozom és nem tervezek semmit.-Éreztem a hangodban valamit. Ami eddig nem volt ott. Talán egy kis huncutságot. Rám mosolyogtál. Tudtam, hogy tényleg így van.
-Az lehetetlen. Mindenki álmodozik.
-Én nem. Csak élek. Szeretem a meglepetéseket. Az élet több meglepetést tartogat számomra ha csak arra gondolom mi van épp ebben a pillanatban.
-Most ebben a pillanatban mi van benne?
-Semmi.- válaszoltad könnyedén. Megfogtad a kezem és felálltunk az asztaltól. A huncut mosoly még mindig ott volt az arcodon. Letettem a kávékért a pénzt az asztalra és kimentem utánad. Te addigra már magadra vetted a kabátod és kint is voltál.
-Hová megyünk.
-Fogalmam sincs.
Belenéztem a szemedbe. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Te is megérezhettél valamit ugyanis már nem mosolyogtál csak néztél a szemembe.
-Túl régóta vagyunk már barátok.-mondtad.
-Túl régóta?
-Igen azt mondtam. Most hazamegyek. hazakísérsz?
-Persze.
Hazafelé kísértelek. Nem mertem megfogni a kezed. Sőt még csak nem is tudtam hozzád szólni. Tudtam, hogy többet érzek már mint barátság. felnőttek vagyunk. Te is észrevetted. Szerintem csak félsz. Pedig nem kéne. De mégsem tudom neked megmondani. Sem azt, hogy nem kell félned sem azt, hogy több ez már mint barátság.
Amikor elértünk a házadhoz még leültünk a lépcsőre. Te sem szóltál semmit és én sem. Arcomra nyomtál egy puszit és bementél a házba. Én felálltam és hazamentem. Amint beértem a házba rögtön a számod tárcsáztam.
-Hallo.
-Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el de szeretlek.
-Tudom. Én is.
Átmentem hozzád. Ahogy kinyitottad az ajtót annyit mondtál
-Mostantól tiéd a szívem. Szeretlek.

Remélem tetszett:)